, (ös-vény) fn. tt. ösvény-t, tb. ~ěk, harm. szr. ~e. A székelyeknél: ösveny. Szoros ért. mint Molnár A. értelmezi, kis út, félút, gyalogút; továbbá: azon irányvonal, melyet a járókelő szekerek kerekei vágnak. Mi szerént a mai vaspályákra alkalmazva, azon sinvasak, melyeken a mozdonyok kerekei futnak. A fő út, szekérút mellett elvonuló ösvények. A szántóföldeket keresztül, vágó, vagy elválasztó ösvények. Szőlők közti ösvények. Átv. ért. élet ösvénye, erkölcs ösvénye, bünösök ösvénye, azon irányt fejezi ki, melyet valaki tetteiben követ.
E szónak gyöke a szóképzési hasonlat szerént, elvonva a vény képzőt, ös, mely valószinüleg egy azon vastag hangu os gyökkel, melyből a siető menésre vonatkozó oson származik, t. i. az os és ös oly viszonyban állanának egymással, mint az omlik omt, ömlik ömt igékben az om és öm, és így ösvény vastag hangon annyi, mint osvány; így tájdivatosan és Verseghynél is östörmény am. ostormény. E föltevést onnan is támogathatni, hogy ,ösvény szóban alapértelem a menés, és Molnár A. szerént jelent megyét is, melynek gyöke megy. Képzésre leghasonlóbbak hozzá: köszvény, fösvény, posvány. Törökül: is am. ösvény; lábnyom. (Fuszsteig; Fusztapfe).