, (ör-öm) fn. tt. öröm-et, harm. szr. ~e. Nemcsak szép hangzat végett helyesebb nyilt e-vel ragozni: örömek, örömem; hanem örömest is mutatja, hogy az állandóbbszokás az e ragozást kedveli. Nem hangugrató, mint több társai, pl, üröm,verem, köröm, korom stb. 1) A kellemes érzésnek nagy foka, melyet bizonyos jelenlévő élvezet, vagy jövendő jónak élénk képzelete gerjeszt bennünk. Örömet, érezni; örömre fakadni; örömmel fogadni valamit; örömében ugrálni, nevetni, sírni; másnak örömet szerezni; nyalták falták egymást, hogy öröm volt őket nézni (népmesei kifejezés); örömében nem tudja, hová legyen; öröme telik benne; atyai, anyai öröm; mások örömét zavarni, háborítni; örömet hirdetni; nagy öröm miatt azt sem tudja, mit tegyen, mit szóljon; örömében nem tud hová lenni. Az öröm nyomán jár a szomoruság. (Km.). Örömnek gyakran szomoruság a vége. (Km.).
"A földhöz minket baj, s öröm kötöz.
Vörösmarty.
"Életemnek örömei
Be rövidek valátok.
Kisfaludy S.
"Járatlan útakon ki jársz,
Keblet viharra, vészre társz,
Örömtől idegen.
Vörösmarty. (A Hontalan).
Öröm, üröm csak egy betüben különböznek. (Km.). 2) Maga az örömérzetnek nyilatkozata, kitörése. Bezzeg volt üröm. Csak láttad volna azt az örömet. 3) Azon tárgy, mely örömet gerjeszt. Te vagy az én örömem, és gyönyörüségem. Minden öröme gyermekeiben van.
"Szerencsés te, örömeket
Énekelsz, én keserveket.
Kisfaludy S.
4) Jelent különös készséget valamire. Kedvedért örömmel megteszek mindent. A vitézek örömmel mentek a csatába. 5) Öszvetett szókban oly személyekre vonatkozik, kiket a köz örömből legnagyobb rész illet, pl. örömapa, örömanya, továbbá: oly tárgyakra, melyek bizonyos örömre mutatnak, emlékeztetnek, vagy örömet hoznak, pl. örömév, örömlövés, örömnap, örömóra, örömtűz, örömhír, örömmondás, örömszózat, örömének stb.
Azt lehetne vélni, hogy ezen szó ör gyöke a kereket, forgást, forgót jelentő örv, örvény szók gyökével rokon, minthogy az öröm gyakran keringő forgással nyilatkozik: de valószinübb, hogy itt a hangutánzó ör rejlik, mely mint gyök röh hangátvetéssel megvan a röhög igében, mely mind emberről, mind oktalan állatról használtatik, pl. a ló megröhögi az abrakot, midőn örűl neki, vagy a csikaját, midőn megtalálja; ez értelemben és hangokban rokonok hozzá a szanszkrit ram (gaudere, oblectari); csagataj ürün (lovagjáték; mulatság), török ïrla-mak (dalolni, vigad-ni); a finn riemu (öröm; Fábián), rehotan, v. reikotan (röhögök; Fábián); latin rideo; szláv rada (öröm), radost (örvendezés); mandsu urgun; f előtéttel a német froh, freuen, Freude; torokhangi előtéttel a mongol-kalmuk khurim (Fest, Gastmahl); persa kharám (Freude), khuram, v. khurram (laetus, hilaris). Mind az öröm, mind a harag, és riadás, remegés, rettegés, legélénkebb, leghirtelenebb, az idegeket egyszerre átvillanyozó indulatok, s ebből fejthetni meg, hogy több nyelvekben ezen érzelmeket kifejező szók alaphangja az r, mint: Φραινω, Freude, rideo, öröm, rada; ορμη, Zorn, ira, harag, horliwi; Φριττω, schrecken, horreo, terreor, tremo; remegek, rettegek, sztrach stb. Talán azért oly hasonló az öröm szóhoz az üröm is, mert ennek keserü íze erős idegrázkódást okoz.