, (ök-öl) fn. tt. ököl-t, v. öklöt, tb. öklök, harm. szr. ~e. Személyragozva: ökl-öm, ökl-öd, ökl-e stb. Mássalhangzón kezdődő ragok előtt épen marad ököl-nek, ököl-ben, ököl-t. Így az önhangzón kezdődő képzők előtt is általán hangugrató, mint: öklös, öklöz, öklű; de a mássalhangzón kezdődők előtt nem, pl. ökölnyi. Értelme: szorosan öszvehajtott kéz, mely alakban legalkalmasabb arra, hogy vele lökjünk, döfjünk, taszítsunk, üssünk. Ököllel megdöfni, megtaszítani, hátba, pofon ütni valakit. Ökölbe szorított kézzel fenyegetőzni. Különbözik tőle: marok, mely fogásra vonatkozik, a csak annnyira szorúl öszve, mennyire a megfogandó test bekerítésére szükséges. Az ököl szóban alapfogalom a lökés, bökés, szurás, mellékesen; ütés: honnan gyöke ök egy az öklik, öklel, öklel igék gyökével. Másod jelentése gömbölyüség, dudorodás, kinyomulás, minthogy az ökölbe szorított kéz ilyetén alakot ölt; továbbá: mennyiben a tenyérhez képest kisebb térbe szorúl, hasonlatkép jelent kicsit is, pl. oly kis gyermek, mint az öklöm; V. ö. ÖKÖLNYI. Sínai nyelven: kiu (pugillus).