, (öb-öl) fn. tt. öböl-t, v. öblöt, tb. öblök, harm. szr. öble. Az önhangzóval kezdődő képzők előtt is jobbára hangugrató: öblös, öblöz, öblít, öblöget, öblü. A mássalhangzóval és é, i-vel kezdődő névragok előtt mint általán a hangugrató nevek, épen marad: öbölnek, öbölre, öböltől, öbölért, öbölig, stb. Széles. ért. bizonyos foglalvány közé zárt üres tér, pl. szoba, pincze, szekrény, edény, palaczk, tintatartó, pohár öble; száj, gyomor öble. Tó, folyóviz, völgy öble. Szorosb. ért. kerekded, gömbölyü hajlós foglalványba szorított illetőleg dudoru környezetü üreg, pl. korsó öble, mely kidudorodik, palaczk öble, gömbölyü kályha öble, hajó öble, tenger, folyóvíz (vagyis tengerpart, folyampart) öble, melyet a viznek a szárazba nagyobbszerü bekanyarodása okoz, másképen: a vízpartnak kanyaru behajlása képez; kútbodon öble, gabnaverem öble, mely dobasz has gyanánt terjed szét a szájon alul; széltől duzzadt vitorla öble stb. E szónak alapértelme kerítés, kerekdedség, illetőleg belső gömbölyüség, befelé dudorodás, s elavult gyöke öb, melyből öl képző által kifejlett az öböl, mint az ök, köb, bög, táv, káty, gyökökből: ököl, köböl, bögöly, távol, kátyol, stb. Egyezik vele a kalmukban: övör, a mongolban: ebör. (Sehoosz; Busen).