, ÍRIGY, IRÍGY, IRIGY, (ír-így) mn. tt. irígy-et. Oly emberről mondják, ki más javán, szerencséjén szomorkodik, s azt inkább magának kivánná. Irígy ember. Irígy szemekkel nézni másnak előmenetelét. Jobb száz irígy, mint egy szánakozó. (Km.). Irígy, mint az ördög. (Km.). Szegény sors az, melynek irígye nincs. (Km.). Megegyezik vele a szanszkrit írs v. írsj, s rokon értelmü a görös eris, erízo, a latin ira, irascor. Maga a szó alakja igen természetes festése azon fogak közől kitörő vad hangnak, mely által az irígy ki szokta jelenteni indulatát. Mily természetes ellentéte ennek a lágydad: szelíd v. szelígy.