, IZ, (1), fn. tt. ízet v. izet. 1) Általán részecske vagy tag valamely egészből. Izzé porrá zúzni. Izzé porrá törni. A kocsi minden izét öszverázta. Minden ízen fáj a nehéz munkától. 2) Különösen az állati testben a forgók, hajlások, csuklók, melyek segítségével izeg (mozog) a test. Ízekben érezni a fájást. Megkenni az izeket. 3) A csöves száru növényekben, mint gabonákban, füvekben, nádban stb. bizonyos távolságban létező csomócskák, bötykök. A kákának nincsen ize. Izben eltörni a szalmát, nádat. Egyik iztől a másikig. Ezzel áll rokonságban az ízék v. izék, azaz apró részekre töredezett szalma-, szénarészek, melyeket a marha a jászolban hagy. 4) Nemzetségi kor, időszak. Harmadiziglen kiirtani valakit, azaz magát, fiait és unokáit. Negyediziglen száműzni valamely családot, nemzetséget. Különösen rokonsági, atyafisági ág v. fok. Másod ízbeli, harmad ízbeli atyafi. 5) Az időnek egy-egy részecskéje. Egy ízben, két ízben, három ízben, sok ízben, több ízben voltam nálad. Akkor ízben is így volt. Hány ízben intselek még? am. hányszor. Melyik ízben is történt az veled? Ezen értelmekből kitünik, hogy gyöke a mozgást jelentő egyszerü i, melyhez a gyakorlati képző z (az, oz, ez, öz) járulván lett az elavult ige, egyszersmind főnév: i-ez v. íz.