, (él-ěs) mn. tt. élěs-t v. ~et, tb. ~ek. 1) Aminek éle van. V. ö. ÉL, fn. Éles kés, kard, olló. Élesre köszörült beretva. 2) Átv. ért. éles az ész, éles elme, mely a tárgyak legfinomabb hasonlatát, vagy különbségét felfogja, mely a dolgokba mélyen belát; éles beszéd, mely igen az elevenre hat. Éles észrevétel, éles gúnyversek, éles czélzások, melyek gúnyosan sértő kifejezéseket foglalnak magukban. Éles toll, éles nyelv. 3) Az önhangzók azon osztálya, mely a szóhang lépcsőzeten a legmagasabb fokon áll, vagyis a belső szájüreg legfinomabb szűkitésével ejtetik ki, ú. m. valamennyi i (i, í minden árnyalataikkal) és az ezekhez legközelebb járó éles ë és é (amannak jelenleg használt betűrendszerünkben nincs külön jegye), melyeknek közös ismertetője, hogy mind al- mind felhangú szókban, azaz mind az alsó, mind a felső lépcsőzeten eléfordúlnak. V. ö. Előbeszéd 3545. lapokat, és egyes czikkekben az E, É és I, Í önhangzókat.