, fn. tt. varázs-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. Bűbáj, vagyis rendkivüli, meglepő erőhatás, és tünemény, melynek oka a babonahitüek szerint megfoghatatlan, természetfölötti, s azt valamely titkos szellemi lénynek, nevezetesen, ördögnek, boszorkánynak, tündérnek stb. kell tulajdonitani. Ide tartoznak a különféle szemfényvesztő műtételek, kuruzslások, megrontások, igézések stb. Szelidehb s átvitt ért. titkos erő, mely kellemes, bájos módon lepi meg a kedélyt, elragadja s magához vonzza a lelket, pl. rendkivüli női szépség, szívhez szóló zene, kies vidék stb.
Miklosich szerént vraati (varázsolni, bűvölni) régi v. ó szláv szó. (Az ó szláv a szláv nyelvészeknél többnyire bulgárt jelent, ezekről pedig történelmileg kétségtelen, hogy eredetileg turáni népség volt). Eléjön a magyarban vahorász v. vahoráz (Sándor Istvánnál, Szabó Dávidnál), am. bűbájoskodik (l. VAHORÁSZ), mely hangtanilag alig különbözik a varázs szótól, és egészen magyar elemekből áll vah-or-ász. Némelyek a v előtételével orvos szóval rokonítják.