, (ór-i-as) fn. tt. óriás-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. Szoros ért. a régi mesék, és népmondák szerént különös emberfaj, kik nagy termetökre és erejökre nézve a többi embereket sokkal fölülmulták, milyenek a hellen mythosok óriásai, kik magát az eget ostromolták. A magyar népmesékben az óriásleány egy magunkféle nagyságu szántó embert ökröstül ekéstül mint valamely különös bogarat kötényébe szedve, mutatóban haza vitte apjának. Szélesb ért. a rendes emberi mértéket jóval tulhaladó nagyságu ember, pl. hét lábnyi magasság. Ezen szóban, mint jelentése mutatja, alapfogalom a magasság, s gyöke ór v. röviden or azon szókkal áll rokonságban, melyek ugyanazon gyökből eredvén magasságra vonatkoznak, milyenek a hegyet jelentő hellen ορος, szláv hora, gora, werch worch; különösen: a magyar orom, orj, morj, torlik, toromba, gór. Legrokonabb hozzá a hóri, hórias, honnan e kifejezés, hóri horgas, = nagy magas; továbbá: a magas állványféle góré. Képzésre hasonlók hozzá az uriás, kaczkiás, mordiás, melyek helyesebben rövidek: úrias, kaczkias, mordias, és így hasonlat szerént az óriás is órias. Ugyanezen alapértelem és gyök rejlik a német Riese szóban, mely Adelung szerént tájszokásilag halmot, ormot is jelent. Cseh nyelven obr, zruta.
Melléknevül használva am. igen nagy a maga nemében, s rendesen öszvetett szót alkot az illető viszonynévvel, mint: óriás csiga, órás kigyó.