, (kor-m, kor-om) fn. tt. korm-ot, harm. szr. ~a. Fekete vagy feketésbarna ragadós test, mely a tűzből kifejlő füsttel magasra száll, s az érintett testekhez ragad. Ami vastagabb és sűrübb benne, az alábbi testekhez tapad, és kérget képez, a finomabb részek pedig fölebb repülnek és porhanyósak. Köz nyelven koromnak mondják a féligmeddig égett és kialudt fát, és szenet. Fekete mint a korom. (Km.). Korom a koromhoz jobban nem hasonlít, mint
. Másra keni a kormot. A kéményt meglepte a korom. Mennyiben a füsttel egyszerre fejlődik ki, füstnek is mondják, innen füstös kémény am. kormos, füstfaragó, túl a Dunán am. koromfaragó, azaz kéményseprő. Amit Adelung és Campe a német Russ elemzéséről mondanak, hogy t. i. e szóban alapfogalom a fölfelé menés, ahonnan némely német nyelvjárásban Rahm-nak is hivják, az a magyar korom szóra szintén illik, miután a kor, de méginkább az or több szóban magasodást jelent. A ,korom szóhoz legközelebb áll a török kurum, honnan kurumus am. száraz, valamint kuru is száraz, mely a csagataj nyelvben karag . karak am. fekete, kömür szén (carbo); a szláv nyelvekben Dankovszky szerént eléjön kour, kúr.