, HOMORU, (hom-or-ú) mn. tt. homorú-t v. ~at, tb. ~ak v. ~k. Minek szélei boltozatosan fölfelé hajlanak, felnyomulnak, s ez által belseje némi üreget, horpadást képez. Finnül kovero, kopera, koverias. A magyarban ellentéte: domború. Homorú vas, melylyel a tengelyt behuzzák. Homorú réztányér. Homorúra gyalulni a deszkát. Homorúan készíteni az utczai kövezetet. Homorú teknő, fa tál. Homorú paizs. Kassai József a domború szóval azonosítja; de részint az általános szokás, részint a régiség ellenkezőről tanúskodik. Homorou (1275-ből) jelent völgyet, s különösen is eléjön: Homorou velg, am. Homorú völgy; Homoroupotok, am. Homorú patak. "Ad paludem quae vulgo dicitur Homoroupotok." (1210. Jerney. Nyelvkincsek). Ugyanitt eléfordul Homorouteteu (homorútető) is; de a föntebbiek szerént ez sem jelenthetett mást, mint horpadt tetőt. Képzésére nézve rokon a domború, szomorú, szigorú, nyomorú, keserű stb. melléknevekkel.