, (hor-l-ó, vagyis hor-ol-ó) fn. tt. holló-t. A varjúk nemzetségéhez tartozó, s köztök legnagyobb madárfaj, fényes fekete tollú, s különösen dögtestekkel táplálkozó. Fekete, mint a holló. Lovait a hollók kisérik, am. dögrováson vannak. Hollóhozta semmiházi ember. (Km.). Ritka dolog a fehér holló. (Km.). Gyöke a hangutánzó hor, mert ez a hollónak egyik sajátságos hangja, ennél fogva holló, am. hor hangon kiáltó. Egészen megfelel a hor hangnak kár, honnan: károg a holló, hollókárogás; innen továbbá a latin cor-vus, cor-n-ix, hellén κορ−αξ, κραζω, szanszkrit káravasz, német Krähe, krä-ch-zen, régi felső német hruoh, hra-b-an, (honnan Rabe), lengyel kru-k, arab gur-ab, héber (hor-eb) stb. S holló szóban az r úgy változott l-lé, mint sarló, tarló, orló szókból lett: salló, talló, olló. Hasonló utánzással kapták neveiket: varju, a var (mely szintén = hor), csóka a csó v. csav, kánya a kány hangoktól stb. A hollót e hangok kiejtésére: hol lakol, nem nehéz megtanítani.