, (ar-cz) fn. tt. arcz-ot. Köz értelemben jelenti az egész ábrázatot, vagyis a fejnek előrészét, melyet a homlok, szemek, száj, ajkak, áll képeznek. Arczra borulni. Arczra esni. Im arczunkra borulunk, előtted istenség! Egyh. ének. Arczon ütni, csapni valakit. Arczczal neki menni a falnak. Arczczal fordulni. Arczában elváltozni. Hosszu, keskeny, kerek, gömbölyű, pofitos arcz. Az újabb hadi gyakorlatban mint vezényszó arcz! am. arczodat egyenesen tartsd. (Front!)
Némi változattal egyezik vele: orcza. Mi elemzését illeti, saját nyelvünkből kiindulva valószinű, hogy gyöke a magasat, kiállót jelentő ar, or, melyből lett maga az orr; s innen arcz, orcz, orcza, mintegy az orr tájéka, környéke. Különben hasonlók hozzá a persa arza, szanszkrit darç (lát és arcz), a hellen δαρχω vagy δαρχομαι (látok), mely hasonlatnál fogva a látó szervtől t. i. szemtől vette volna nevét oly észjárás szerint, mint a német Gesicht és Sehen.