, fn. tt. kengyel-t, tb. ~ěk, harm. szr. ~e. Törzsöke valószinüleg a fölhágást, magasra szállást jelentő kel, melyből lett: kelt v. keld, kelden, kelgyen, végre betűáttétellel: kengyel (am. keltő v. felhágató eszköz), mint bal törzsökből bald, baldoz, baldozó, baldzsan, bandzsal, azaz balra, félre néző. Lehet szintén betűáttétellel a kelentyű (vagy kelenty) módosulata is, melylyel mint görbén aláhajló eszközzel, alakjára nézve is mindkét értelmében egyezik. 1) Tulajd. ért. a nyeregről kétfelől lelógó talap, mely által a lovag föllép, felhág, azaz a nyeregbe kél, s fennülvén, lábait mint zsámolyon nyugosztalja. Rövidebbre venni vagy megereszteni a kengyelt. Kengyelbe hágni. Törökül üzengi v. özengi, finnül kenkä. 2) Nadrág talpalója, mely a felhuzott nadrágot feszesen tartja, s szárát fölebb csúszni nem engedi.