, (röh-ög-ő) mn. tt. röhögő-t. Durván, illetlenül, röh hangon nevető, örülő. Izetlen, sületlen tréfákon röhögő parasztok, kocsisok. Kanczára röhögő mén. Némely vidékeken jelenti a szőlőcsőszök csörgő, kerepelő eszközét, melynek fején sok rovátkák (hornyolások, vésések) vannak (Szabó Dávid), s melylyel a kártékony madarakat ijesztgetik; máskép: csergetyü.