, fn. tt. kár-t tb. ~ok, harm. szr. ~a. Lényeges elem benne az r hang s közelebbi gyöke valószinűleg ár, mely az árt, ármány szókban is megvan, s romlást, rontást jelent, k előtéttel; minthogy a kár nem egyéb, mint más romlását okozó tény, vagy esemény, és az innét eredő veszteség, vagyon-hiány. Rokon a latin carpo, szanszkrit karv v. karb (tör, ront), s magyar csorba szókkal is. Kis kár, nagy kár. Országos kár. Örökös kár. Keserű kár. Kipótolhatatlan kár. Kárt csinálni, tenni, okozni. Kárt szenvedni, vallani. Kárba veszett költség, fáradság. Valaminek kárát látni. Saját kárán tanulni. Kárán tanul a bolond. Nem lesz károdra. Kár szokta az embert okossá tenni. (Km.) Aki kárt tehet, hasznodra is lehet. (Km.) Oly kár a szegénynek egy pénz, mint a gazdagnak száz. (Km.) Kezetek a kulacson, szemetek a kalácson, kár Ácson a karácson. (Szirmay.)
"Aprólék marhádban igen sok kárt vészesz,
Elveszik tehened hasznát, azon vesztesz."
Népies gúnyvers.
Tájszokásilag a másod fok tagját is fölveszi: kárabb, am. nagyobb v. több kár. Mint indulatszó sajnálkozást jelent. Istenem! beh kár ezért az emberért!
"Mondani fogják, érted kár,
Szerelmes bohó, kis bojtár."
(Vitkovics.)
Tisza vidékén inkább nak nek tulajdonitó esettel használják: beh kár ennek az embernek.