, önálló gyök mn. tt. bővet, tb. bővek; fokozva: bővebb v. tájdivatosan bőebb, a Müncheni codexben: bővöbb, és a tt. bővöt. 1) A maga nemében tágas (a szüknek ellentéte), öblös, aminek beltartalma nagy. Ez értelemben mondatik ruhanemüekről, vagy más, szövetekből álló, rostos szerkezetű, tágulékony testekről. Bő ruha, bő gatya, bő nadrág, bő ing, bő csizma, bő keztyű. Bő száju zsák, erszény. Bő ruhát viselni. Bőre szabni a dolmányt. 2) Ami a maga nemében sokat hoz, terem, illetőleg dús, gazdag, szapora tartalmú; sok, nagy. Bő termés, bő aratás, bő szüret. Bő jövedelem, bő nyereség, bő ajándék, bő jutalom. A vásári portékának bő kelete van. 3) ,Kéz szóval öszveköttetésben: Nagy mennyiségben adakozó. Bő kezű jótévők. Vagyonából bő kézzel osztogat. 4) Átv. ért. irásban, beszédben terjedelmes. Bő tollú. Bő beszédü szónok. Használtatik főnévileg bőség helyett is. A gabonának, szénának bővében vagyunk. Bőben büdös, éhben édes, vagy szükben édes, azaz, midőn sok van valamiből, fitymáljuk, válogatunk benne, midőn pedig kevés van, megbecsüljük, kedves. A régieknél, pl. Pázmánnál, s némely tájejtéssel: bé vagy bév.
E szóban alapfogalom a belsőség, beltartalom nagysága, minélfogva a be ben bel szókkal rokonítható, s am. beő, öszvehúzva bő, mint fe-ből lett feő fő, ne-ből neő nő, he-ből heő, hő. Rokonok vele a török büjü-mek (nőni), a szanszkrit bah (crescit) pi, pjái (opimare, fecundum reddere), persa bajá vagy bejá (plenus; janua), hellen πιων, πιαινω, tót bivní, sínai pu (amplum, spatiosum).