, fn. tt. pót-ot, harm. szr. ~ja. 1) Kiegészitésül szolgáló, hiánytöltő valami; toldalék, különösebben mi a valódit némileg helyettezi, helyreüti, a valódi helyett van, pl. a pótkávé. Tájszokásilag, túl a Dunán, fordítva: tóp, innen tópol am. pótol. A pót tehát oly valami, mi csak mellékesen tartozik az egészhez, vagy némi hasonlósága által azzal fölérni látszik, p. minden folt, melyet valamihez toldanak, vagy alábbvaló eleség, melyet a szokott jobbféle helyett adnak, p. a czikória a kávénak, a burgonyaliszt a búzalisztnek pótja. Ezen alapfogalomnál fogva egy értelmü vele a fót (folt), továbbá rokonai azon hasonló gyökü szók, melyek bizonyos testek kinövéseit, s mintegy toldalékait jelentik, pl. pota, bóda, bod, bogy, bogyó, buga, bodak (vakarcs). 2) A növénytanban Diószegi szerént egynek vétetik s pilissel, mely rendszerént mézedényül szolgál (nectarium); de Gönczy Pálnál a pót am. a latin appendix v. appendiculum, vagyis a szervhez szorosan nem tartozó toldalék, mely rajta majd mintegy lemezecske, majd mint nyujtvány, majd mint anyagjára nézve a szervtől különböző szegély szokott kifejleni. Szerinte a pótnak különféle fajai a fül (auricula), rendszerént levéltoldalék; a gatya v. szárny (ala), taréj (crista); sarkantyú (calcar); csákó (canda); csőr (rostrum); szarv (cornu); szakál (barba); üstök (coma); pillenpáty stb.