, NYERIT, (nyer-ít) önh. m. nyerít-ětt, par. ~s, htn. ~ni, v. ~eni. Tulajd. ért. lóról mondják, midőn heves vágytól izgatva, különösen a nemi ösztön által ingerelve, vagy eledel után sovárogva, erős, fülhasító (ní-er-er-er) hangon elkiáltja magát. Rokon vele a német: wiehern. Nyerít a csődör, midőn kanczát érez. Árokszállás, Kecskemét, nyerít a ló, ehetnék. (Toborzó rím). Nyerít a kancza is, midőn elveszett csikaját hívja, vagy keresi. Átv. és lealázó kifejezéssel mondják nőszemélyről, ki buja érzelmeit az által árulja el, hogy a férfiak után fenhangon hahotáz, vihog, röhög. A lónak egyéb hangjai: röhög, midőn örül, péld. ha abrakot hoznak neki, vagy elveszett csikaja eléjön; ihog, nyihog, vihog, midőn haragszik, s egymást harapja, rugdalja; tüszköl, ha megijed, vagy nem tetszik neki valami; horkol, hortyog, fortyog, ha megijed.
A nyerít igének gyöke az erős r hangban rejlik, s törzsöke nyer, az ít pedig képző, mint az állati hangra vonatkozó ordít, sipít, visít, sivít, vonít (a kutya), kukorít, stb. igékben.