, fn. tt. kos-t, tb. ~ok, harm. szr. ~a. A juhféle állatfajnak himje vagy kanja, ép, heréletlen állapotban. Hosszú tekergős szarvu magyar kos. Rövid szarvu spanyol kos. Tokló kos, am. egy éves. Hágó kosok. Ha kiherélik: ürü v. berbécs; azonban Kassai József szerént a székelyeknél a kos neve általán: berbécs. Átv. ért. a nap utján azon csillagzati jegy, melybe mint mondani szokás, a nap tavaszelő 21-én lép. Szintén átv. ért. vastag, és megvasalt, nehéz sulyu tőke, melyet kétágu állvány közé alkalmazva, mint czölöpverő eszközt szokás használni. Kossal leverni a hidlábakat. A régi világban voltak úgynevezett faltörő kosok is, mint ostromi eszközök Eredetét tekintve talán am. kanos, a székelyeknél: kamos, arab nyelven: kabs, am. bak. (Beregszászi). Egyébiránt "kos" törökül kocs, persául kucs v. khucs; mongolul kucsa, csagataj nyelven kocskar (Abuska). Hogy kos a tulajdonnevekben rendesen ma is hosszú ó-val áll: Kós, ez azt mutatja, hogy azon ó más hangokból is van összehúzva.
~KOS, összetett gyakorlatos képző, melynek egyes részei is: k v. g (og) és os gyakorlatos jelentésüek: futkos, másképen, k nélkül: futos, k-val pedig futkároz is.