, kisded alakban cs, kiejtve: csé, negyedik bötü a magyar ábéczében, s a mássalhangzók sorában második. A beszéd műszerénél fogva a foghangokhoz számitandó. Mint öszvetett bötü a t és s hangoknak minden közhangot kizáró szoros vegyüléke, pl. barátság a magyar kiejtésben így hangzik: barácscság, melyben a t mint tompa gyöngébben, az s pedig hangzatosabban szól. Egyébiránt önállólag az egyszerű hangok közé tartozik, miszerint az előtte álló rövid hangzóju szótag a mértékes versben rövid marad, pl. Ezen hangunk az árja családhoz, különösebben a szláv fajhoz tartozó nyelvekkel közös, a finnben pedig hiányzik.
A gyökszókban vagy elül áll, mint: csa, csal, csap, csat, csel, csök, csuk, vagy végül: acs, ecs, öcs, becs, kecs, locs, vagy elül és végül: csacs, csecs, csěcs, csics, csöcs, csucs. Ezekről csak gyanítani sem lehet, hogy cs hangjok valaha két külön álló s bizonyos önhangzó által elválasztott t és s vagy más rokon hangokból forradt volna öszve, hanem csupán szószervi idomítással vagy a tompa t (néha d) a susogó s-vel hangzatosbíttatott, mint ezekben: támolog csámolog, tömöszöl (dömöszöl) csömöszöl, töpörödik csöpörödik, törtet, csörtet; vagy az eredeti susogó s tompább t-vel módosíttatott, mint: sár, csér, sáté csáté, suhu csuhu, sajka csajka, sipog csipog, siápol csiápol, sekély csekléy, kis kics (kicsi), savicza csavicza csevicza, sáva csáva (sós edző lé).
A t végzetü igék legnagyobb része a parancsolómódban j helyett s-t vevén föl, bennök a t és s kiejtve cs-képen hangzik, pl. hajt-j, hajt-s, kiejtve: hajcs; tart-j, tart-s, tarcs; ejt-j ejt-s, ejcs; felejt-j, felejt-s, felejcs. Miből gyanítható, hogy némely más ragokban és képzőkben a cs ilyetén elemekből alakult.
Részint országos, részint tájbeli szokás szerint fölcseréltetik a) cz-vel: lapocska, lapoczka; gerincs, gerincz; cselleng, czelleng; csa cse, cza, cze (kicsinyítő); csibe, czibe; cserj, czihér; csihol, czihol; csendes, czendesz. Különösen a selypítve beszélők cs helyett cz-t szoktak ejteni; b) ty-vel, gy-vel: bácsi, bátya; recseg, retyeg; kolcsag, koltyag; roncs, rongy; vicsog, vigyog; varancs, varangy; göröncs, göröngy; csömöszöl, gyömöszöl; a régies incs, incsen, ingy, ingyen, stb. c) s-vel: csikoltyú, sikoltyú! csík, sík (arany, ezüst), s több mások, mint föntebb; d) t-vel; mely eredeti alak, mint: hajtár, hajcsár (baromhajtó), töltér, tölcsér, költön, kölcsön; e) k-val: csuvik, kuvik; csába, kába; kodács, kodák, kodácsol, kodákol; rikácsol, rikákol; kapa a törökben csapa. Leggyakrabban eléfordúl mint kicsinyítő képző alkatrésze a keresztnevekben: Fercsó, Ferkó; Jancsó, Jankó; Palcsó, Palkó; Tercsi, Terka; Borcsa, Borka; Julcsa, Julka. V. ö. KA kicsinyítő. E rokonság a cs és k között divatozik a szanszkritban (Bopp Ferencz. Vergleichende Grammatik. §. 14.), úgy szintén a szláv nyelvekben is, mint: oko (szem) ocsi (szemek) e helyett: oki, ruka (kéz) rucsník (kezkenő), ruknik helyett. A szanszkritban a cs, és ds mind egyszerűen, mind hehentéssel vegyűlve (csh, dsh) ínyhangoknak (palatale) neveztetnek.
Használatát illetőleg. 1) Mint erős csengésü hang természeti hangutánzásra igen alkalmas lévén számos ilyetén szók gyökét képezi, mint: csacs, csacsog, csacska; csah, csih, csahol, csihol; csan, csěn, csangó csěng, csěnget, csengetyű, csěndít, csěndűl; csap, csapdos, csapkod, csaptat; csam, vagy csám, csamcsog, csámcsog; csěm, csěmcs, csěmcsěg, csěmcsěgés, csěměge; csár, csárma, csármás; csat, csata, csattan, csattog; csěp, csěpěg, csěppěn, csěppent; csěr, csěrěg, csěrdűl, csěrdít, csěrgő; csisz, csosz, csusz, csiszeg, csiszol, csiszár, csoszog, csoszszan, csusztat, csuszka; csev, cseveg; csi, csiápol, csibe; csiv, csivog; csics, csicsěrěg, csücs, csücsörke; csik, csikorog, csikorít; csip, csipog; csir, csirip, csiripel, csirke; csit, csitít; csíz, csízike; csók, csókol; csor, csorog, csordít, csordúl, csorgat; csöm, csömcs, csömcsög; csöp, csöpög, csöpögő, csöppen, csöppent; csuh, csuhu; csuv, csuvik. 2) A gömbölyű, dudorú testeket jelentő szók gyökeiben a d, t, g, gy, k, gyökhangok rokona, pl. ezekben: csom, csomb, csombók; dom, domb, dombor; csöm, csömbölék, csömör; döm, dömbicz, döme, dömsödi; tom, tomb, tombácz; gom, gomb, gomoly; göm, gömb, gömbölyű; gyom, gyomor; kom, koncz (gomcz), kompoty; csöb csöbör, köb, köböl, stb. E hangrokonság alapján több cs gyökhangu magyar szót hasonlíthatunk öszve más fajbeliekkel, milyenek: cser quercus, Zerr; csöv, tubus; csikland, titillat; csima, cyma; csónak, cymba; csöpü, stupa; csűr, Scheuer; csillag stella, stb.
A cs kezdetű gyökszók igen számosak nyelvünkben, mert minden árnyéklati változataikkal együtt mintegy 170-re rugnak, a cs-vel végződők pedig, mint, acs, ecs, ěcs, ics, öcs, běcs, csecs, bocs, locs, mocs, stb. körülbelül. 50-re. Ily végzetü ige nyelvünk egész birodalmában aligha létezik.