, (törökül köp-ük; a szanszkritban és zendben ap, a perzsában áb v. áv, vizet jelentenek); fn. tt. hab-ot. H nélkül van abárol igében, abda szó egyik jelentésében, s ablegény öszvetett szóban. Eredetére nézve a fehéret jelentő hó v. hav szóval is rokonítható, s a perzsa áb jelentéséhez fényesség, (nitor, splendor) is tartozik. 1) Am. a mozgásban levő víznek hánykódó fölszine, gördülése, egymás fölébe tódulása; máskép nagyobb fokozattal: hullám. Merre zúgnak habjai Dunának, Tiszának. (Kölcsey). Férfiat énekelek, ki hadával Volga türemlő habjait átszegvén. (Horv. E.). Ah! mint e hab ily sietve tünnek éltem napjai. (Szemere P.). Zúgó, tóduló, csapkodó, ömlő, partokat verdeső, hánykódó habok. Habot ver az evező. Habokat hajt az elvitorlázó hajó. Csillapodnak a habok. A hid kőoszlopain megtörnek a habok. 2) Különösen azon fehéres tajték, mely az erősen ömlő, csapkodó, megtörő víztömeget mintegy fodrossá teszi. 3) Az erős mozgásba hozott, fölhevűlt, állati testből, szájból stb. kiömlő nyálkaszerű fehér vagy véres folyás. A meghajtott paripát kiveri a hab. Letörölni a lovakról a habot. Csak úgy ömlött a hab a száján. Szája vérhabbal tajtékozik. 4) Átv. ért. némely testeken, különösen sikárlott kemény fákon, kelméken látszó tekervényes vonalak, melyek habzó víz gyanánt tünnek elé. Innen: habos ruha, selyem, habos asztal, szekrény.